Normál kép: farkasreti_aczel.jpg   Méret: 770x577 Színmélység: 24bit Felbontás: ismeretlen
Nagy kép: farkasreti_aczel_nagykep.jpg   Méret: 1600x1200 Színmélység: 24bit Felbontás: ismeretlen
Kattintson az új ablakban való nagyításhoz! 
Click to enlarge it in a new window!

Képaláírás: Farkasréti temető: 48/3-2-6/7

Ismertető szöveg: Aczél György kommunista politikus, a Kádár-korszakban a kulturális élet legfőbb ideológusa, irányítója. Appel Henrik néven született zsidó származású szegénycsaládba Budapesten. Apja kocsis és hentessegéd, anyja zálogházi tisztviselőnő volt. Apja 1925-ös halálát követően árvaházban nevelkedett, tanulmányait is ott végezte; kőművessegédi szakmát szerzett. Vezetéknevét 1936-ban, keresztnevét pedig valamikor a 30-as évek végén változtatta meg, de csak 1946-ban, illetve 1955-ben lett hivatalosan is Aczél, illetve György. 1939-ben nősült, házasságából két leánya született. Elsősorban autodidakta módon művelte, képezte magát, illetve elvégezte az 1936 őszi félévet a Színművészeti Akadémián, munka mellett. Ezután amatőr színészként és előadóként próbált boldogulni. Még az 1930-as évek elején csatlakozott a Somér cionista ifjúsági mozgalomhoz, majd 1935-ben belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába. 1942 elején illegális kommunista tevékenység miatt letartóztatták és a Váci börtönbe zárták. 1942 végén munkaszolgálatra hívták be, ahonnan sikerült magát leszereltetnie és visszatérhetett Budapestre. Magyarország német megszállása és a nyilas uralom alatt önmaga és az általa bújtatott, védelmezett zsidók érdekében áttért a római katolikus vallásra. 1945 tavaszától előbb az MKP budapesti, majd V. kerületi, 1946 augusztusától pedig a Zemplén megyei irodájának munkatársa volt. Az 1947-es magyarországi országgyűlési választásokon (a "kékcédulás választáson") a Magyar Kommunista Párt jelöltjeként szerzett országgyűlési mandátumot. Az 1949-es választásokon újfent mandátumot szerzett, azonban alig két hónappal később, 1949 július 6-án letartóztatták, majd a Rajk-per egyik mellékperében életfogytiglani fegyházra ítélték. 1954. augusztus 25-én szabadult, szeptember elsején pedig rehabilitálták. Ugyan november 1-jén kinevezték a 23-as Számú Állami Építőipari Vállalat igazgatójává, komoly politikai tisztséget nem kaphatott. Az 1956-os forradalomban az V. kerületi pártbizottság védelmében vett részt, illetve azonnal csatlakozott Kádárékhoz, valamint alapító tagja lett a Magyar Szocialista Munkáspártnak (MSZMP) 1956. október 31-én, ahol a Központi Bizottság tagjává választották (innét 1959-ben került ki). A forradalom körüli eseményekben a párt "puhább" vonalát képviselte. 1957. április 13-án a művelődésügyi miniszter egyik helyettesévé nevezték ki. 1958. február 10-től a művelődésügyi miniszter első helyettese egészen 1967. április 18-ig. Ezen pozíciójában nőtte ki magát fokozatosan (különösen Ilku Pál minisztersége alatt) a Kádár-rendszer legfőbb kultúrpolitikusává. Már 1957 augusztusában felvetette a híres-hírhedt "három T" (támogatás, tűrés, tiltás) irányelvét a politikai bizottságnak írt levelében, de ez csak a hatvanas, hetvenes években vált tényleges, bevett gyakorlattá. Az ideológiai korlátokon belül pragmatizmus jellemezte tevékenységét. Hivatali súlyánál sokkal nagyobb befolyással rendelkezett a kultúrpolitikára és annak napi gyakorlatára, kiterjedt személyes kapcsolatrendszerének és az MSZMP első emberéhez, Kádár Jánoshoz fűződő baráti kapcsolatának köszönhetően. Igyekezett az irodalmi-szellemi élet fontos személyiségeivel (pl. Kodály Zoltán, Illyés Gyula, Lukács György, stb.) barátságot, vagy legalább különalkut kötni. 1967. április 12-én az MSZMP Központi Bizottságának titkárává választották s e minőségében a kulturális élet általános ellenőrzésével bízták meg. 1971-ben az MSZMP KB újonnan alakult kultúrpolitikai munkaközösségének lett az elnöke. 1974. március 20-áig volt ebben a pozícióban, közben 1970. november 28-án beválasztották az MSZMP Politikai Bizottságába is. A munkaközösség éléről a gazdasági és a társadalmi reformokat ellenző párton belüli csoportosulás nyomására kellett távoznia, azonban mintegy "vigasztalásul" másnap, március 21-én megválasztották a Minisztertanács elnökhelyettesévé, ezzel együtt a Kossuth-díjat odaítélő állami bizottság elnökévé, 1980-ban az Országos Közművelődési Tanács elnöke lett. Mindezen pozícióiról 1982-ben mondott le, amikor július 23-án visszakerült az MSZMP KB kulturális titkári posztjára. Karrierje és befolyása ekkor már régen túl volt a csúcson, s a mindinkább pluralizálódó, a rendszerrel, a közállapotokkal szemben kritikussá váló szellemi életet érzékelve 1985. március 28-án leváltották. Ezt követően már "csak" az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetének volt a főigazgatója egészen 1989 októberi nyugdíjazásáig, illetve a Politikai Bizottság tagja maradt 1988. május 22-éig, amikor az országos pártértekezleten nem választották újra. Az 1989. júniusi központi bizottsági ülésen (noha nem volt tag, sem tisztségviselő) fontos szerepe volt Grósz Károly megbuktatásában. Az MSZMP 1989. október 7-iki megszűnésével visszavonult a politikától és belekezdett emlékiratai megírásába, ezt azonban már nem tudta befejezni. 1991. december 6-án Bécsben hunyt el. (Forrás: Wikipédia)


   Felvétel a kedvencek közé vagy megosztás másokkal/Bookmark or share this page